Nemrégiben Adrian Nastase kormányfő újból nemet mondott a regionalizmussal kapcsolatos országos vita puszta felvetésére is. Ioan Rus belügyminiszter hülyeségnek, Adrian Nastase miniszterelnök pedig "eltévelyedettek"-nek nevezte a Memorandum szerzőit. Tófalvi Zoltán az előzményekre emlékezetett. Az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc ürügyén futószalagon gyártott koncepciós perekben is akkor hozták a legsúlyosabb, gyakran kivégzéssel járó ítéleteket, amikor az autonómia, Erdély hovatartozásának kérdése felvetődött. 1958-ban ennek a kérdésnek a puszta felvetéséért tizennégy személyt ítéltek halálra, és tizenkettőt ki is végeztek. Közülük az egyik, dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvéd román anyanyelvű volt. Az 1956-os szabadságharc leverése után Erdélyben rendezett öt, úgynevezett "hazaáruló-per" már önmagában is jelzi a retorzió méreteit. Ezek a perek: a "Szoboszlay-per", az "érmihályfalvi csoport", az "ENSZ-Memorandum", a "Fodor Pál baráti köre" és Teodor Margineanu lázadási kísérlete. Az első négy az "erdélyi kérdés" megoldását tűzte zászlajára. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására - Temesváron még korábban - különböző elképzelések születtek az erdélyi kérdés megoldására: Erdély tartozzon Romániához, Erdélyt csatolják Magyarországhoz, lakosságcsere révén mindkét fél számára méltányosan és igazságosan oldják meg az erdélyi kérdést. Szoboszlay Aladár magyarpécskai-temessági plébános - igaz, szóbeszédek szintjén és gyermekien naivan - felvetette a föderalizmus, a konföderáció gondolatát is. Így kezdődött az ötvenes évek végének legsúlyosabb politikai pere, melyben jelképesen 56 személyt ítéltek el, közülük tizenegyet halálra. A halálraítéltek közül tízet kivégeztek. Szoboszlay Aladár megkérte a görög katolikus egyház egyik képviselőjét, dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvédet, hogy többpártrendszer programját jogi szempontból öntse komoly formába. Meg is tette. Románul és magyarul is elkészült a program. A lényeg, az elgondolás az volt, hogy az erdélyi román-magyar kérdést meg kell oldani, egy közös párt alapján: a Keresztény Szolidaritás Pártja révén. Közel 200 személyt tartóztattak le, legtöbbjüket ártatlanul. Több papot is elítéltek: Ferencz Béla (Ervin), Müller Jenő, Mezei Mózes Levente, Ábrahám Árpád, Ráduly István, Rádulyu Géza, Kosza József, Kovács Béla, Kovács Balázs római katolikus papokat, valamint Dan Aurel görögkeleti papot. Az ügyész mind az 56 vádlottra a halálbüntetés kiszabását kérte. Végül, 1958 májusában tizenegy vádlottat halálra ítéltek, tízet közülük kivégeztek: Szoboszlay Aladárt, báró Huszár Józsefet, Ábrahám Árpád római katolikus lelkészt, Orbán Károly marosvásárhelyi földbirtokost, dr. Kónya István-Bélát, dr. Fintinaru Alexandru ügyvédet, Tamás Dezsőt, Tamás Imrét, Orbán Istvánt, Lukács Istvánt. /Tófalvi Zoltán: A Memorandum-vita előzményei. = Krónika (Kolozsvár), dec. 29./
2005. július 31.
Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/
2006. március 10.
1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Magyarországon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián. A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székelyudvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték. /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./
2007. június 21.
A Romániában már több mint egy évtizede kutató magyar történész, Varga Andrea azt kéri, hogy rehabilitálják az 1956-os magyarországi forradalom egykori romániai szimpatizánsait, elítéltjeit és kivégzettjeit. Emlékeztetett arra, hogy június 26-án lesz Teodor Margineanu, a 25 éves „ismeretlen hős” kivégzésének ötvenedik évfordulója. Margineanu 1956-ban a Szabad Európa Rádió kommentárjait hallgatta az eseményekről, ő is hasonló mozgalomról álmodott. Rábeszélte tizenkét sorkatonatársát és a helyi tanítónőt, hogy forradalmi tanácsot hozzanak létre. Úgy gondolták, hogy december 19-ről 20-ra virradó éjjel maguk mellé állítják a besztercei borgóprundi laktanya tisztjeit, majd az ottani páncélos hadosztályt is. Kolozsvárra tankokkal vonultak volna be, hogy az egyetemistákat és a környékbeli parasztságot is szolidaritásra bírják. A hadnagyot 1957. június 26-án a román kommunista igazságszolgáltatás kivégeztette. Varga Andrea szerint erről a hősről és romániai sorstársairól semmit sem tudnak Magyarországon és Romániában az emberek. /Román ötvenhatosok rehabilitálását kérik. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 21./
2008. szeptember 2.
Szeptember 1-jén volt ötven éve, hogy Temesváron kivégezték az erdélyi 56-os elítélteket. A Szoboszlay-per vádlottai közül tíz személyen 1958. szeptember 1-én hajtották végre a halálos ítéletet. Emlékszik-e még a köztudat azok nevére, akik vállalták a diktatúrával való szembefordulást? Álljon itt nevük: Szoboszlay Aladár, Ábrahám Árpád, báró Huszár József, dr. Orbán Károly, dr. Kónya István, dr. Fantanaru Alexandru, Tamás Dezső, Tamás Imre, Orbán István, Lukács István. Tervüket – egy romániai Keresztény Munkáspárt létrehozását – nem sikerült megvalósítaniuk, ügyüket elárulták, a résztvevőket bebörtönözték, tízet közülük kivégeztek. De nem a Szoboszlay-per volt az egyetlen 1956 után. Más perekben még öt személy ellen hoztak halálos ítéletet: Sass Kálmánt, dr. Hollós Istvánt, Szígyártó Domokost, Teodor Margineanut és Bíró Károlyt szintén kivégezték. A megtorlás idején tehát Romániában 15 személyt végeztek ki, közülük 10-et a Szoboszlay-ügyben. A vallatások és a börtönbüntetésekben elszenvedett kínzások következtében még 17-en életüket vesztették. 25 évi börtönbüntetésre ítéltek 43 személyt; 20–25 év közöttire 21 embert; 20 évi börtönre 36-ot; 15–20 év közöttire 29-et; 15 évre 57-et; 10–15 évre 24-et; 10 évre 112-őt; 5–10 évre 93-at; 5 évre 43-at; 1–5 évre 43-at; 1 év alatti börtönnel 117 személyt sújtottak. (Az adatok Péterszabó Ilona ‘56 után 57-en... a temesvári perben /Arad, 2002/ című könyvéből származnak.) A halálra ítéltek között volt Orbán István is, akinek gyermekei, unokái 2006. október 23-án, szülőfalujában, Csíkcsomortánban emléket állítottak. Fiát, Orbán Pétert 25 évre, lányát, Etelkát öt évre ítélték, a szintén csíkszeredai Vorzsák Jánost pedig hét évre. Ők azóta is, ma is emlékeznek. De emlékeznek unokái is. Orbán István emlékére, kivégzésének 50. évfordulóján emlékező szentmisét tartottak Csíktaplocán. A család megkoszorúzta a taplocai temetőben a hősök emlékművét, amelyen Orbán István neve is szerepel. /Takács Éva: Fekete betűs gyásznap. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 2./
2008. október 24.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idei megemlékezéseinek az ad különleges aktualitást, hogy ötven éve végezték ki a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai per tíz halálraítéltjét. 2008. december 2-án lesz 50 éve annak, hogy kivégezték az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét /Sass Kálmánt és dr. Hollós Istvánt/, miközben a harmadik halálraítélt, Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész büntetését életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért 1957. június 27-én a kivégezték Teodor Margineanu görgénykásvai születésű tüzérhadnagyot. 1959. április 20-án – ugyancsak Szamosújváron kivégezték az ozsdolai molnárt, Szígyártó Domokost. 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében 51 éves korában kivégezték a csíkszeredai származású tanítót, Tamás Imrét és féltestvérét, Tamás Dezső pénzügyi tisztviselőt. A megemlékezések sorából kimaradt a nyolc erdélyi magyar származású áldozatnak a felsorolása, akiket Kádár János bíróságai ítéltek halálra. Budapesten az elsőkként kivégzettek közül kettő erdélyi: a marosvásárhelyi születésű Dudás József és a Krassó-Szörény megyei származású Szabó János, a Széna téri harcok legendás parancsnoka /Szabó bácsi/. Mindkettőjüket 1957. január 19-én végezték ki. 1958. május 30-án Temesváron ítéletet hirdettek a Szoboszlai-per 57 vádlottja fölött is: 10 vádlottat halálra, a többit 3 év börtönbüntetéstől életfogytiglan tartó kényszermunkával sújtották. A halálra ítélteket 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Sass Kálmán a kisebbségi és erdélyi kérdés megoldásának kulcsát a kantonális Magyarország és Románia megteremtésében látta. Ő volt az egyetlen, aki súlyos megveretése ellenére a bírósági tárgyaláson minden, belőle erőszakkal kicsikart vallomását visszavonta. Az erdélyi ’56 egyik legnagyobb teljesítménye, hogy a legvadabb terror, diktatúra ellenére a kisebbségi, az erdélyi kérdés megoldására négy terv, alternatíva született. A két, már említett peren kívül dr. Dobai István „ENSZ-memoranduma” az erdélyi magyarság jogfosztását az Egyesült Nemzetek Szervezete elé akarta juttatni, az erdélyi kérdés megoldását a régió Magyarország és Románia közötti megosztásában és a lakosságcserében látta. Fodor Pál Erdély függőleges, azaz a történelmi Máramarostól kiindulva, egész Erdélyt kettészelő megosztásában és ugyancsak a lakosságcserében látta a lehetséges megoldási alternatívát. /Tófalvi Zoltán: 1956 tizenkét erdélyi mártírja. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./
